Mi az irodalom? Ezt a kérdést tettük fel Lakatos Mihály költő-írónak. A válasz persze már nem ilyen egyszerű, de az MCC Magyar Összetartozás Intézetének szenior kutatója az irodalmat dupla fenekű fogalomként írta le, ami sok mindent megmagyaráz. Lakatos Mihály a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. programkoordinátoraként többek között a fiatal költők és írók nemzedékké formálásáról, illetve az irodalom intézményesítéséről is mesélt.
Kezdjük a legegyszerűbbnek tűnő, s mégis a legnehezebb kérdéssel: mi az irodalom?
Nekem azt tanították a kilencvenes évek elején a kolozsvári egyetemen, hogy irodalom az, amit művelt emberek egy csoportja annak tart. Ebből is látszik, hogy igen nehéz pontosan definiálni, sőt: már-már lehetetlen. Ha lehetséges volna, a rendszerető jogászok már régen jogszabályba foglalták volna. Ennek az lenne az előnye, hogy a dilettánsokat törvényi sorokra hivatkozva lehetne elutasítani. Például: „az ön írása az XY törvény NN számú végrehajtási rendelete értelmében nem minősül irodalomnak, ezért az ab.) paragrafus előírásai szerint papírhulladékként kerül felhasználásra.”
Azt mondjuk, az irodalom művészet, de az irodalomszakma kifejezés néha megkérdőjelezi ezt. Az irodalom művészet vagy szakma, esetleg mindkettő?
Tegyünk különbséget: a művészet az a tevékenység, amelynek esztétikai dimenziója is van, míg a szakmák zöme jól elboldogul e dimenzió nélkül. A kulcsszó ez utóbbi mondatban az „is”. Az autószerelőtől azt várjuk el, hogy megjavítsa az autónkat, nincsenek olyan igényeink, hogy mindezt „szépen” is tegye, netán katarzist okozzon vele. A művésztől azt várjuk el, hogy esztétikai élményben részesítsen a művével, ugyanakkor a mű létrehozásának megvannak a maga szakmai fogásai is, amelyekkel nem árt tisztában lennie. Az irodalom tehát „dupla fenekű” fogalom: esztétikai, szellemi és lelki síkon várunk tőle valamit, de e valami megvalósulásához szakmai ismeretek és kemény munka szükségeltetik. Ha valaki „lángoszlop” akar lenni, értenie kell a tűzcsiholás tudományához is. Tehát a kérdésedre válaszolva: az irodalom mindkettő. Az esztétikai élmény létrehozása az író feladata (akinek titokban megfelelő szakmai ismeretei is vannak), de a szakmai részt a kritikusok és az irodalomtörténészek bontják ki, teszik érthetővé a nagyközönség részére. Ez utóbbiak ugyanolyan szerves részét képezik az irodalomnak, mint a tényleges szerzők. És ez így szép, így kerek.
Tanítható-e, s ennek alapján tanulható-e a szépírás?
Az olvasás már önmagában egy tanulási folyamat, s többek közt e tanulási folyamat eredményeként válik valaki képessé arra, hogy különféle műfajú irodalmi műveket hozzon létre. Olyat még nem hallottam, hogy valaki semmit nem olvasott, aztán meg kitűnő verseket vagy regényeket kezdett írni. Még az ösztönös zseniknek is szükségük van egy keretre, amelyen belül megnyilvánulhatnak vagy amelyhez viszonyulhatnak, akár úgy is, hogy formabontást követnek el. De már az olvasás előtt is van élet, s azt úgy hívják: mesehallgatás. A kisgyerek először a mesékkel találkozik, s noha a tartalom az, ami elsőre elvarázsolja, a mesék struktúrája is szépen, lassan beépül a tudatalattijába, majd működni kezd. Nem véletlen, hogy a gyerekek élénken tiltakoznak, ha második-harmadik alkalommal nem úgy mondjuk el a mesét, ahogyan ők megismerkedtek vele. Ilyenkor jön az: „apa, nem is úgy van”… Mert a megismert és bevált szerkezethez ragaszkodnak. Ilyen értelemben a szépírás technikája tanítható, de ennek is megvannak a határai. Ha hiányzik a tehetség, a szikra, ami irodalommá emeli a szöveget, akkor a szerzőből soha nem lesz író, csak írástudó.
Sok irodalomtörténész és irodalmár, költő és író próbálta megfejteni az irodalom feladatát. Most inkább azt kérdezem, hogy az irodalmi intézmények hogyan tudják mindezt koordinálni?
Az irodalom feladata a szellemi örömszerzés, és általa a gondolkodás határainak élményszerű tágítása. Hadd mondjak egy példát is: hiába áll rendelkezésünkre liszt, víz és kovász, ha nem birtokoljuk a kenyérkészítés tudományát. Sem jóllakni, sem jóllakatni nem fogunk tudni senkit vele. Az intézmények szerepe korfüggő. Irodalmi alkotások akkor is születtek, amikor az emberek irodalmi intézményekről még hírből sem hallottak. Petőfi intézmények nélkül is megírta az életművét. Persze a folyóiratok tekinthetők egyfajta intézményeknek, amelyek közvetítik a művet a célközönséghez, ami nem elhanyagolható szerep, hiszen ha nincs közönsége egy műnek, nincs esélye irodalommá válni sem, de manapság nem szerkesztőségeket értünk intézmények alatt, hanem olyan struktúrákat, amelyek ideális lehetőségeket biztosítanak a szerzőknek az alkotásra és a pályára kerülésre. Ahol majd nyilván önerőből kell megállniuk a helyüket, másképp nem megy.
Van olyan vélekedés is, miszerint a különböző intézmények, íróakadémiák, írószövetségek feladata, hogy helyet találjanak az irodalomnak ebben a gyors és hangos világban…
Ez a megközelítés azért téves, mert úgy tünteti fel az irodalmat, mint egy a világon kívüli entitást, aminek helyet kell találni, mint egy új festménynek a falon. Erről szó sincs. Az irodalom szerves része a világunknak, ha akarnánk sem tudnánk kirekeszteni belőle. Gondoljunk csak az esti mesét szájtátva hallgató kisdedekre, a mesélésre, történetmondásra mindig kapható öregekre, de akár a napjainkban divatos klipekre, filmekre, videókra! Mindegyik mögött egy történet, egy esemény vagy egy érzés áll, és az a vágy, késztetés, hogy ezeket megosszuk másokkal. Mit érne egy Facebook-poszt, ha nem lehetne megosztani legalább az ismerőseinkkel?! Az ember ab ovo mesélő lény. Minden, akár a kocsmaasztalnál elmesélt történet, anekdota, minden verbálisan vagy írásban kinyilvánított érzés, érzelem, hogy a lírát se hagyjuk ki a szórásból, az irodalom primer formája. Hogy aztán milyen minőségben, mennyire eredményesen, mekkora embertömeget megszólítva tudjuk kommunikálni ezt az irodalomcsírát, az már az adottságainktól, képességeinktől függ.
Az emberek zöme megmarad a szűk körű kommunikációnál, azaz a családi vagy baráti kört képes megszólítani, hozzájuk tud érvényesen szólni, és ezzel be is éri, a babérokat az élet más területein vadássza. Ám mindig van a társadalomnak egy szűk csoportja, amely veleszületett tehetsége révén mondanivalójával, annak gondolatiságával nagyobb és képzettebb embertömeg esztétikai és szellemi igényeit is képes kielégíteni. Belőlük lesznek költők, prózaírók, dráma- és forgatókönyvírók, és így tovább. De kevesebben lesznek azok, mint amennyien lehetnének. Az íróakadémiák, írószövetségek egyik fontos küldetése tehát az, hogy a maguk eszközeivel segítsék a fiatal tehetségek kibontakozását, a pályakezdés nehézségeinek áthidalását, illetve a közép- és idősebb generációk alkotási és publikációs lehetőségeinek bővítését. Hogy minden kívánt irodalmi mű megszülethessen.
Kultura.hu
