Megjelent Bodonczi Emese írása az Irodalmi Jelen online folyóirat hasábjain. Emese írásaiban gyakran a mágikus realizmus meghatározó, így egy hétköznapi történet a tollából igazán érdekes.
„
K.D.-nak
Persze, hogy lett volna más választásom. Választás mindig van. Sz. hadnagynak azért adtam ki a lakás felét, mert egyedül nem tudtam volna tovább fenntartani. Ő akkoriban jött meg a frontról, nem volt hol laknia, jól jött neki is, hát persze. Mondták, azok között volt, akik Drogobicsnál kiparancsolták az asszonyokat a házaikból. Nem érdekelt, hiszen már soha senki nem tudta bebizonyítani, és kellett az a pénz, nagyon kellett. A hálószobám ajtaját azért mindig gondosan bezártam. Sz. hadnagy mégis mindig ott volt, mikor öltöztem vagy fésülködtem, szorosan mögöttem állt, látott mindent, nem akartam, hogy ott legyen, de valójában azt sem akartam, hogy ne legyen ott, így hát nem küldtem el sohasem. A tükörből szemeztem vele, kevélyen szúrt felé a pillantásom, látod, micsoda úr vagy, mondtam neki magamban, de semmi pénz, semmi rang nem vesz neked olyan szépséget, mint ami nekem van ebben az ág is húzta, éhes, fagyos kis testben. Valami furcsa módon azonban féltem is tőle, és szégyelltem, rettenetesen szégyelltem, hogy egy ilyen ember lakik velem, nem is mondtam meg senkinek, bárki kérdezte, azt feleltem, egy ügyvédnek adtam ki a nagyobbik szobát. Persze ostobaság volt, miért bérelne egy ügyvéd épp ilyen szobát? De elhitték. Egyszer feljött az anyám, látni akarta nagyon, de én már korán reggel elküldtem Sz. hadnagyot, meghagytam neki, hogy estig ne jöjjön vissza, inkább igyon a Liliomban az én kontómra. Amikor anyám beállított, mindenütt a nagyságos urat kereste, megmondtam neki, hogy éppen rosszkor jött, az ügyvéd úrnak ma sürgősen le kellett utaznia vidékre valami családi dolog miatt. De talán mégis a legfájdalmasabb volt, mikor gyönyörű, ifjú színészek meg zenészek kerültek a szemem elé, akik mintha tüzes parázson és friss havon éltek volna, s nem bírtam másra gondolni, mint hogy én valamiért mégis egy ilyen formátlan testű alakkal mulatom az időt.
Ezt leszámítva azonban jól megvoltunk a hadnaggyal, együtt olvastunk a kandalló mellett, többnyire csak a tűz fényénél, szerette ő is a verseket, elvégre költő volt, meg újságíró, mielőtt besorozták. Jólesett, hogy ott van velem, senki más nem tudott velem úgy beszélgetni akkoriban, mint ő. Imaginet szívott, nem tudom, honnan szerezte, de éjjel-nappal az volt nála, a végén én is megszerettem, kellemes illatú lett tőle a lakás. … „
A folytatás itt olvasható:
