Hegyi Patrícia A lila vájling című novellája a hétköznapok apró részletein keresztül idéz meg ismerős érzéseket, emlékeket és emberi történeteket. A Kultura.hu oldalán megjelent írásról érdemes néhány percet szánni az olvasásra.
„– Hülyegyerek – förmedt rá Surján Jóska a vájlingban fürdő rigóra. – Direkt raktam ki neked vizet.
A madárnak mégis az kellett, amiben Surján a hónapos zoknikat áztatta.
Tehát márciusban valahol az udvarban kellett lennie a nyüves lavórnak, gondolta üveges tekintetét a mennyezetre függesztve. Pillanatnyi állapotában a nyári konyháig eljutni felért volna egy tibeti zarándokúttal. Nagy odaadással hizlalt madarai is hiába várják odakint a magokat. Mégis a spejzban lesz a nyamvadt vájling, abba pucolta nekik múltkor a diót. Erőt gyűjtött, és könyékből feltápászkodott. Átizzadt ingét visszacserélte a délelőttire, ami azóta megszáradt. Pár lépés után visszarándult abba a mély görnyedésbe, amiben valahogy elviselte az émelygést. Egy napja nem szűnt, még félálomban is érezte. Hajlott háttal kitámolygott inni egy korty vizet, visszafelé összeszedte a lavórt.
Már-már rászánta magát, hogy akarattal kiszenvedje a városnapon összeevett kakaspörköltet, amikor csöngettek. Nem is emlékezett, mikor cserélte le a Füreliszt erre a gyászos dallamra. Szomszéd Imrén kívül nem járt nála idén látogató, az meg csengő nélkül is betalált. Az ágyra ejtette a lavórt, és az ablakhoz poroszkált.
Kislány kutyával. Mégsem. Erdős Flóra igazgatónő fonott kosárral meg azzal a nyeszlett tacskóval, amit karácsony előtt fogadott be.
– Hát magácska hogy kerül ide? – kérdezte Surján megfáradt hangon.
Ráadásul este tizenegykor, tette hozzá magában.
– Gondoltam, erre kerülünk Tücsökkel. Amióta az iskolában tanítok, maga sosem volt beteg. Hoztam pogácsát – tért a lényegre Flóra esetlenül, miközben valami kifordított Piroska és a farkas történetben érezte magát.
– Ne haragudjon, nem akarok állni. Jöjjön be, nyitva a kapu.
Nehéz lenne megmondani, melyikük lepődött meg jobban.
– Maga mindent tárva-nyitva hagy éjszakára? – hitetlenkedett a nő, bár Toldi Miklós lakását sem környékezné meg besurranó tolvaj. – Hogy van, Jóska?
– Nem jól – felelte tömören és hosszas várakozásra.
Surján látszólag nekitámaszkodott az előszoba szekrényének, valójában görcsösen kapaszkodott benne, mert a lábai alig bírták el. A vérhas lehet ilyen vagy a vakbélgyulladás, gondolta, bár nem tudta pontosan, hol kellene a vakbelét éreznie. Restellte volna megkérni a nőt, hogy vigye el az ügyeletre. Halálközeli állapotba kellett volna kerülnie, hogy ilyesmire vetemedjen.
– A kutya bejöhet? – kérdezte Flóra az előszoba küszöbén, bár a házban uralkodó állapotokat nehezen fokozhatta volna. A padlón tiszta négyzetméter nem maradt a zsebkendőcafatok, koszos zoknik és visszaváltós palackok között. A konyhapulton több hétre való készétel maradványai sorakoztak, sajátságos aromát kölcsönözve a helységnek. Flóra további kérdés nélkül bement csizmában. Surján csak az üveg kólát vette át a kezéből, amit a hányingerre hozott. A kupakot Flórának kellett lecsavarni. Amíg az óriás enyhülést remélve kapaszkodott a palackba, a nő még mindig nem eresztette le a tányér pogácsát, nem volt hova. Szemetes zsákot kért, és elkezdte szabaddá tenni a pultot.
– Nehogy nekiállj itt takarítani – hördült fel Surján, és pár pillanatra a szégyen a rosszullétet is elnyomta. Főként, hogy Flórával eddig magázódtak. Nem tudta volna megmagyarázni, különben nem volt szokás a tanáriban.
– Eszemben sincs helyetted nagytakarítani, de egy teát megfőzök – tegezte vissza Flóra rendíthetetlen nyugalommal.
Végül csak mikrózta a vizet, mert sem forraló, sem tiszta edény nem akadt a háztartásban. Surján ezalatt kényszerűségből visszaroskadt ágyára a kólát szorongatva, szégyen ide vagy oda. Szabadult volna már a vendégtől, akit az imént hívott be. Agyhúgykő, korholta magát ivás közben, majd megrázkódott az orrába visszaáramló szén-dioxidtól.
Flóra elmosott egy zsírfoltos bögrét, és büszke volt előrelátására, hogy magával hozta otthoni teás dobozát. Úgy találta, Jóskánál az öngondoskodás kizárólag a lila vájlingban nyilvánult meg, ami az ágy végében hányódott.
Surján köszönetfélét dörmögve átvette a teát, majd pironkodva közölte, hogy fogkrém íze van.
– Mentatea. Mindenféle gyomorbajra jó.
– Értem – motyogta. – Ne haragudjon a rumliért.
– Nem az én dolgom, mi van mások lakásán. Csak a penészt ne hagyja burjánzani a mosogatnivalón, az már nem esztétikai kérdés. A falon is látok, lehet, attól köhög annyit. A szeme meg tele van árpával – tette hozzá tárgyilagosan, majd ismét a konyha homályába veszett. … „
A teljes cikk itt olvasható
