Usier Tamara 2001-ben született Székelyudvarhelyen. Tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta. Költő, évek óta rendszeresen publikál folyóiratokban; Az év versei 2026 legifjabb szerzője. Első verseskötete Bordáid közt a verdeséscímmel idén látott napvilágot, mellyel elnyerte a Magyar Írószövetség Debüt-díját. – Pál Andrea Bernadett interjúja.
Pál Andrea Bernadett: Bordáid közta verdesés című kötetedet sajátos képi világ jellemzi – a könyv fülszövegében Sántha Attila mágikus realizmusnak nevezte költészetedet. Az epikus alkotásokban nagy hagyománya van ennek a műfajnak, ám lírában sokkal kevesebbet találkozhatunk vele. Mely alkotók voltak rád hatással, hogy találtál rá erre a sajátos stílusra?
Usier Tamara: A népi mágia különféle formáival elsősorban az egyetemen találkoztam. A mellékszakom világirodalom és komparatisztika volt, amelynek keretein belül felvehettem néhány néprajzos tárgyat. Ezeken az órákon olyan izgalmas és érdekes hagyományokról, babonákról és hiedelmekről hallottam, amik valamit nagyon mélyen megmozdítottak bennem. Azon kaptam magam, hogy szabadidőmben is a néphit világában kutakodom. Szépirodalmi szempontból, azt hiszem, rám a legnagyobb hatással Tamási Áron munkássága volt, művei közül pedig leginkább a Jégtörő Mátyás című regénye, ami a mai napig az egyik kedvencem. A történet egy szellem kalandjairól szól, akit a földre küld a Fennvaló, hogy segítse és szolgálja az embereket. A szellem kiválaszt magának egy székely családot, és különféle állatok formájában újjászületve siet a segítségükre. A regényben nagyon szépen keveredik a székely falu mindennapjainak realitása a fikcióval és a varázslattal. Ebben a könyvben találkoztam először a varázsfokhagyma-termesztés rejtelmeivel és a lidérctojás-keltetés technikájával. Az ilyen mágikus elemek tették számomra egészen meghatározóvá ezt a művet, és azt hiszem, ez adta a kezdő löketet is a saját mitikus szövegvilágom megteremtéséhez.
PAB: Az archaikus elemek használata és azok szimbólumrendszere jellemzően beszorult a gyermek és ifjúsági irodalom keretei közé, viszont a Te írásaid határozottan a felnőtt olvasókhoz szólnak. Hogy látod, fel lehet-e, fel kell-e kelteni a gyermeki érzékenységet a csodákra?
UT: Ha valaki nem hisz vagy nem akar hinni a csodákban, hiába mutatsz neki érdekes néprajzi gyűjtéseket, vagy mesélsz a legutóbbi varázslatos élményedről, továbbra sem fogják érdekelni, hisz az érzékenységet ezek iránt nem lehet egyszerűen külső ráhatással felkelteni. A csodák iránti igénynek az egyénben kell megszületnie. Fontosnak tartom elmondani, hogy csodák alatt nem feltétlenül a holtak feltámasztására vagy varázslatos gyógyulásokra gondolok, hanem az egyszerű, kicsi, alig észrevehető jelenségekre, amik körülvesznek. Ilyen lehet a véletlen találkozás az illetővel, aki a napokban épp eszedbe jutott, vagy az erdőszélen megpillantott szarvas fenséges látványa. Aki az ilyen apróságokat képes észrevenni, mögéjük lát, esetleg fantáziája segítségével továbbszövi őket, saját életét teheti színesebbé és tartalmasabbá..
PAB: Verseidre jellemző a hiedelemvilág lényeinek megjelenítése, s több helyen valós, hétköznapi környezetbe helyezed őket. Ez a látszólagos ambivalencia feszültséget kelt a történeteidben, képeidben.
UT: Éppen azért szeretek ezekkel a lényekkel dolgozni, mert úgy gondolom, jól működnek reális, életszerű keretek között is. Az általuk keltett feszültség érthető, hiszen a legtöbb esetben gonosz, ártó lények kerülnek a szövegekbe, amik megbontják a rendet. Ilyenek alapvetően a szépasszonyok, az óriásharcsa, a garabonciás, a tündérkirály stb. Viszont nem látok különösebb távolságot a lények és a környezet között, amiben megjelennek, hiszen ezek jellemzően részei a magyar néphitnek, ezért a kultúránkban, körülöttünk vagy éppen bennünk élnek, így teljesen természetesnek érzem, hogy akár modern szituációkban is megjelenjenek. Más a helyzet, amikor a görög mitológiából ismert alakok kerülnek elő egy-egy szövegben. Ezeknél a feszültség forrása talán tényleg egyfajta ambivalencia, hiszen nálam az isteni figurák szinte kivétel nélkül átlagember módjára viselkednek, nincsenek egyértelmű különleges képességeik: Héra a sarkára áll, és elhagyja Zeuszt, Prométheusz szűrővizsgálatra megy, Atroposz a fonóban kezd dolgozni. Látszólag nincs ezekben a jelenetekben semmi különös, mégis arra számítunk, hogy ahol ezek a karakterek megjelennek, ott történnie kell valaminek.
PAB: Hogyan találsz rá ezekre a témákra, a külső valóság és a képzelet hogyan kapcsolódnak az általad átélt valósághoz? Szükséges-e, s ha igen, milyen kutatómunkát igényelnek az egyes szövegek?
UT: Amikor sétálok az utcán, legtöbbször azzal szórakoztatom magam, hogy megfigyelem a körülöttem lévő dolgokat, és ha észreveszek valami érdekeset, köré képzelek egy teljes történetet. Legutóbb egy fát láttam, aminek olyan volt a törzse, mintha szemek lennének rajta. Adta magát, hogy belegondoljak, vajon miket láthatott az a fa az évek során. Ilyen alapon a valóság és a képzelet néha észrevétlenül is összefonódik a mindennapjaimban, és ez a kis játék nagyon gyakran szolgál ötlet- vagy ihletforrásként. Persze bizonyos szövegek valóban igényelnek némi kutatómunkát. Amikor megszületett a Bordáid közt a verdesés koncepciója, kitaláltam, hogy néprajzi elemeket is szeretnék beépíteni a ciklusokba, elkezdtem a hiedelemlényeket tudatosan keresni. Ebben nagy segítségemre volt a Cser Kiadónál 2023-ban megjelent Bestiarium Hungaricum című kötet, amely szépen kategorizálva mutatja be a magyar néphagyomány különböző lényeit a mitikus állatoktól a mágikus erejű emberekig. Emellett az Arcanumon elérhető Magyar Néprajzi Lexikon is gyakran előkerült.
PAB: Történeteidben a személyes tapasztalatok és a fikciók – néha észrevétlenül – keverednek. Alkotás közben inkább tudatosan alakítod a szöveget, vagy engeded, hogy a történetek a saját akaratuk szerint öltsenek testet?
UT: Eléggé változó. Előfordul, hogy jön egy érzés, amit érdemesnek tartok megragadni, ebből kiindulva kezdem el írni a szöveget, és szinte magától felépül a váz. Később, amikor már kialakult egy kis távolság köztem és az adott vers között, újra átnézem, csiszolgatom, húzok belőle vagy kibővítem itt-ott, ahol hiányosnak érzem. Máskor megvan egy konkrét – fiktív vagy valós – történés, hagyomány vagy mítosz, amit szeretnék kibontani. Ilyenkor, úgy érzem, tudatosabban alakul a szöveg, mert pontosan ki kell találnom, hogyan építem fel a szövegvilágot a részlet köré, ami már megvan a fejemben. Ez néha nehéz, mert időnként írás közben teljesen más irányt vesz egy-egy vers, és muszáj lemondani az eredeti ötletről a szöveg javára.
A teljes interjú itt olvasható.
