Hírek

A boszorkány halála – Bodonczi Emese novellája az Országútban

Milyen lehet az, aki a bölcsességet fűtől, fától, pataktól, az erdő összes két- és négylábújától tanulta? Megjelent Bodonczi Emese kisprózája az Országút magazinban.

„Aznap reggel nem hallottam meg a kopogást. Éppen a kunyhó mögött, a vízparton térdeltem a tűz mellett, a lángok fölé hulló hajjal, és mélyen beszívtam az égő gyógynövények keserédes illatát.

Türelmetlenül vártam, hogy elkészüljön a főzet, miközben azt dúdoltam magamban, hogy az én szívem soha sincs bánat nélkül.

– Nelli!

A kiáltás hirtelen, kétségbeesetten hasított a láp csendjébe. Elhúztam a fejem a tűztől, és hátrapillantottam a vállam felett. Mari állt mögöttem, ökölbe szorított kézzel, a lány, akiért Jakab elhagyott.

– Nem nyitottál ajtót – mondta színtelenül.

– Nem hallottalak – feleltem, majd kezemet hideg vízbe mártva lehúztam az átforrósodott kis üstöt a tűzről – Mit akarsz?

Tekintetem végigsiklott rajta, és hirtelen mindennél jobban szerettem volna, ha Jakab egy jobb, szebb lányt választ helyettem. Mariban nem volt semmi, ami belőlem hiányzott volna, búzaszőke haja szemernyivel sem volt különb, mint az én parázsvörös tincseim, rókaszerű, keskeny szemében nem lakott olyan csillogás, amit ne lehetett volna megtalálni az én sötét bogárszememben. Hófehér bőrünk, szempillánk, ajkunk is szakasztott egyforma volt, én azonban törékenyebb és jóval fiatalabb voltam nála. S ugyan, hol fért volna ő olyan bölcsességhez, amit én már rég megtanultam fűtől, fától, pataktól, az erdő összes két- és négylábújától?! Talán éppen ez volt a baj. Mari gazdag, nagy hangú falusi lány volt, én meg egy méla kis kuruzsló, számkivetett, a lápi boszorkány lánya. Míg Jakab a szeretőm volt, úgy tűnt, tetszik neki a melankóliám, a szegénységem, és hogy úgy le tudom vetni az ártatlanságom, mint más emberek a kabátjukat. De tévedtem, és meg is fizettem az árát, azóta szerencsétlenség és boldogtalanság sújtott.

– Segítened kell – mondta Mari elkeseredetten, de keményen. – Meg kell gyógyítanod…

– Én már nem tudok gyógyítani, tudod jól – pillantásom mélyen Mari tekintetébe fúrtam. – Várd meg az anyámat, estére hazajön.

– Ez nem várhat! – sikoltott fel Mari. – Jakab…

– Mi történt vele? – kérdeztem, a hangom egy pillanatra megcsuklott.
– Megszúrták – suttogta Mari zihálva. Felpattantam, és egyenesen Mari elé álltam.
– Mikor?
– Most, nemrég. Azonnal szaladtam ide. Te tudsz segíteni – Mari szétnyitotta a kezét, tenyerén ott feküdt a nyakék, amibe Jakab az ezüst hajszálamat zárta. Mari mindig a nyakában hordta, hogy bírhassa az én ellopott szerencsém és erőm.
– Visszakapod – mondta halkan, barátságosan.
– Akkor talán segíthetek – biccentettem. – Még megvan az ereje.

Kezembe vettem az ékszert, éreztem, hogy lassan kezdi visszaadni az erőm, rögtön felcsatoltam a nyakamra, és leengedtem a medált a szívem fölé. Aztán megmerítettem egy üvegcsét a főzetben, és Marival sietve elindultunk a falu felé. Mari mutatta az utat a házához, a legnagyobb volt az egész faluban. Jakab a konyha padlóján feküdt, lehunyt szemmel, körülötte minden csurom vér volt. A hosszú pengéjű kés a mellkasából állt ki, nem messze a szívétől. Halottnak látszott, de éreztem, hogy még van benne élet, összeszorítottam az ajkam, hogy ne sírjam el magam. Marihoz fordultam, kértem tőle egy tűt, különös pillantást vetett rám, és én hirtelen megértettem.

– Te tetted, igaz? – néztem a szemébe erősen, tisztán. Mari nem felelt, lesütötte a szemét. …”

A folytatás itt olvasható:

Facebook
LinkedIn
WhatsApp
X

Kapcsolódó tartalmak