Megjelent Sarnyai Benedek legújabb írása a Tiszatájonline irodalmi, művészeti és kulturális magazin oldalain:
„Bijeljina óta nem láttam ilyet. Tisztára olyan, mintha egy macska sírna: Szikora Szládovics szemére furcsa hártya nőtt. A páros és a páratlan oldalon két-két lámpa világított, de egyik sem szórta a fényt, az összes csóva egyetlen emeleti ablakba gyűlt. A cipő már szúrta a lábam: mindig ez van, ha késik, úgy toporgok, mintha tűkön állnék. Az Audi ott állt, ahol megbeszéltük: a híd alatti parkolóban a Bárka utca végén. Vagy tíz percig járkáltam fel-alá az utcában, előre negyven méter, vissza is annyi, háromszor mentem el a tizenegyes szám alatt. Pedig itt lakik ez a kurvapecér, dörmögtem magamban, mélyet szívtam a cigarettámból, akkorát tudtam volna köpni, hogy a Római körutat is felverem vele, de lenyeltem, ameddig a keserű, kátrányos nyálra figyeltem, legalább Szikora Szládovicson nem idegesítettem magam. Igen, itt lakik a kurvapecér, az összes egyetemistájával, az egész háztömböt kibérelte nekik, még jó, hogy éjjel mindegyik dolgozik. Minden lámpa le volt oltva a tizenegyesben és szemközt a hatosban, Bijeljinában sem volt ekkora nyugalom, amikor kivonultunk.
A tizenegyes számban biztos voltam, az egész számokat mindig megjegyzem, öt nyelven el tudom sorolni őket százig. Ebben nincs hiba. Mikor negyedszerre értem el a sarokig, észrevettem: Sajka utca. Ha az utcát csesztem el! Bárka, sajka, hajó-hajó, számolni tudok magyarul, de tengerész nem leszek egy betörésért! Vissza a tizenegyhez, nem futottam, csak a bokáim ugrottak, hogy ne lépjek folyton azokra az istenverte tűkre. Postaláda: egy papír fecni sincs rajta, a csengőgombok mellett fehér minden, rendben, akkor ez lesz az, nyugtattam magam: annyira csak egy strici rejtőzik, hogy tíz lakáshoz egy név sincsen. Hátra néztem, hátha mögém szökik: Kecskeméten én késtem, Palicson én késtem, gondoltam, most heccből a kis Szikora akart késni, várt a Sajka, Bárka, Hajós, anyám kínja utcákon, nézte, ahogy a kis tűk a véresre szurkálják a lábamat, hogy akkor ijesszen rám, amikor előveszem az üvegvágót.
Az utcalámpákat ekkor vettem észre. Rezgett a fényük. Mint három éve Boszniában. Az ablakon rezgett, pedig lehúzták a redőnyt, minden fénycsóva egy apró rés felé szaladt a szemközti, hatos házon. Na bazmeg, a cigarettámat két csatornarács közé dobtam, ha magától kinyílik valamelyik ajtó, gondoltam, pofán vágom. A kertkapu nyitva volt, csak meg kellett lökni: kutya nincs, a környéken egyet se hallottam. Riasztó: a tizenegyesben nincs, legalábbis Szikora Szládovics ezt mondta, de ez a hatos. Első ajtó zárva, csönd, hátsó ajtón kétszer nyomtam le a kilincset, csönd, hol a picsában van, ha itt sincs, kétszer vágom pofán. Ha meg itt van, akkor háromszor. Kezdek olyan lenni, mint Arkan, ugrott be, a pofonokat csak felfelé tudom alkudni.
De nem, ha Arkan ezt látja, egyből kifeszíti az ajtót: ha itt van Szikora Szládovics, ha nincs, ő megtalálja. Arkan sosem elmesélni akarta, hogyan talál meg valakit, az okok és okozatok végig gondolását csak legendagyártásnak nevezte: „az ilyesmit azok csinálják, akiknek az anyja a gumikést is kiveszi a kezéből!” Rám viszont jellemző, hogy itt is okot kerestem az okozathoz: ha Szikora Szládovics bent van, márpedig bent van, ezt ekkorra eldöntöttem, akkor kell lennie egy kis résnek, éppen csak akkorának, hogy a keze beférjen. Szikora Szládovics rosszabb, mint a farkas a mesében, ha csak az egyik karja besurran, ő bent van, nem kell egyenként beengedni a másik karját meg a lábait: mire annyit mondana bárki, hogy „kedves malackám”, ő a házigazda mögé ugrik. Öt ablak a bejárattól, útközben megszámoltam, először a hátsó ajtónál lévőt kezdtem vizsgálni. A bal szélén kerestem a rést: ott kell lennie a kilincs mellett, mondtam, végig húztam a kezem az üvegen, míg egyszer csak megakadt. Üvegvágót használt, nyugtáztam, akkora volt a lyuk, hogy az én kezem már majdnem beszorult, csak a mutatóujjammal ugrasztottam ki a kilincset. Riasztó, nincs riasztó, futott át az agyamon, amíg az emeletre rohantam, volt annyi esze, hogy kikapcsolja.
Mintha egy macska sírna. Szikora Szládovics az emeleti nappaliban áll: egyedül a szeme világít a szobában. Arkan mindig őt küldte előre, ha éjjel ijesztettünk a bosnyákokra: Szikora Szládovics megtanulta, hogyan kell a kis, sárga fénycsóvákat megnyugtatni a szembogarán. Nem felejtettem el, hogy pofán akarom vágni, de ahogy szembe fordulok vele, még mindig nem mozdul, a padlót bámulja, leguggolok, a kisujjamat a sötét tócsába mártom, ami a lába előtt áll. Sűrű folyadék, az állaga szerint ugyanúgy lehet vér, mint kukoricaszirup. Mosolygok, Arkan mondta, hogy elég három embert agyon lőnünk, és megtanuljuk: legbelül mindenki cukorból van, szerb vagy bosnyák, a vér egy tigrisnek egyformán édes. Szikora Szládovics szemében úgy ugrál a fény, mint Bijeljinában. Ott értettem meg, miért mondják, hogy a fény részecsketermészetű: egyesével meg lehetne számolni a fényrészecskéket, ha nem ütköznének össze egyfolytában Szikora Szládovics szembogarán. Elpattognak a szemsarokig, onnan vissza, amíg le nem pattannak egy másik részecskéről, mintha végtelenszámú golyóval flippereznének az utcalámpák.
Amikor három éve a teherautón ültünk, ebből semmi nem látszott: habár az egész utazóteret vakra üvöltöztük. „Ajde, zvezdo, ajde zvezdo!” – a hangunktól rázkódtak a szemek, egymást se láttuk. Akkor hallgattunk el, amikor Arkan elénk rángatta azt a bajszos bosnyákot a Željezničar-mezben. „Visszamentünk három évet az időben? – Arkan kajánul mosolygott, letérdeltette a férfit. – utoljára akkor voltatok ennyire csöndben!” Szikora Szládoviccsal nem voltunk Zvezda-drukkerek, mint a legtöbben a csapatból, de az a szarajevói három-null nekünk is megmaradt. Aki piros-fehérbe öltözött, úgy vonult ki a stadionból, hogy a bosnyákok pusztán aggódásból dobáltak meg őket petárdával: mutassanak valami életjelet a zvezdások, mielőtt rájuk hívják a mentőket! Arkan tudta: Szikora Szládovics csak azért tanulta meg a szurkolói rigmusokat, hogy ordíthasson valamit, amivel elnyomja a lövéshangot. Nem véletlen bökött ekkor rá: Szikora Szládovicsnak nem ugyanaz volt a csönd, mint a Zvezda-drukkereknek. Ők a géppisztolyokat is az övükbe csúsztatták: nekik a kék-fehér trikó a kis gallérkával olyan tárgy volt, amire még vért se lehet folyatni. A vér csakis emberből és állatból folyhat, szerbből, bosnyákból, a kecskebaszó albánból, a kecskebaszó albán birkabaszó kecskéjéből, olyanból viszont biztos nem folyhat, akin Željezničar-mez van. „Ne aggódj, mindjárt megszólalnak a fiúk – mondta Arkan a bajszos bosnyáknak, lefelé görbítette a száját, talán ő is elhitte magáról, hogy éppen sajnálkozik. – Tudjuk, megszoktátok, hogy aki zvezdás, attól egy mukkot sem hallotok. Nyugi, van, ami változik!” Elkapta Szikora Szládovics jobb kezét, amiben a géppisztolyt tartotta. A bajszos bosnyák füléhez húzta a csövet. „Daj im gol! Daj im gol! Dajimgol” – kezdett üvölteni Arkan, negyvenen üvöltöttünk vele kórusban, ez a három szó az átkozott szarajevói este óta benne ragadt a zvezdások torkában. Úgy rázkódott a hangunktól egész Bijeljina, hogy Szikora Szládovics azt sem tudta, mikor húzta meg a ravaszt. Amikor a földre nézett, a fültől a kopasz fejtetőig tíz lyukat számolt, a szemében pedig elkezdték egymást kergetni a fényrészecskék. Fel kellett puhítanunk a várost, nem volt mit tenni. Rájöttem, hogy Szikora Szládovics megijed, ha csak az ő kezében van fegyver: akkor érzi biztonságban magát, ha őrá is fegyvert fognak, és mellette is áll valaki egy pisztollyal a kezében, csak legyen minél több szem előtt. Vigyáztam, hogy minden házba csak mögöttem jöjjön megvártam, amíg a férfiak legalább egy kést ragadnak, Szikora Szládovicsnak ekkor szóltam. Hajnalra megállt a mozgás: a fényrészecskék egyberendeződtek, elaludtak Szikora Szládovics szemén, amíg a felkelő nap túl nem világította őket olyanok voltak, mint egy zseblámpa.
Aztán a fény nyugton maradt, Boszniában muszlimokat tereltünk, horvátban usztasákat kergettünk, a magyarokhoz pedig csak becsöngettünk, ha kellett valami. Szikora Szládovics mindenkire olyan békésen világított, hogy még félni is elfelejtettek. Most megint pattognak, mint egy síró macskaszemen. Olyan macskáén, aki elfelejtett nyávogni. Felemelem a kisujjamat a sűrű, ragadós folyadékból megnyalom. „Eperszirup” – suttogom. Szikora Szládovics bólint, nem néz rám. „Egyébként egész finom, nem az a szar bolti – megnyalom a szájpadlásom. – talán a Virágban kóstoltam ilyet.” Megmozdul a jobb keze, eddig nem vettem észre de abban tartja a Skorpiót, a géppisztoly csövével vezeti a szemem. „Ezen a részen vért is találsz” – mutat a jobb lába mellé. Üvegszilánkok vannak még ott, egy kehely tört szét, a hosszú, kecses talp egyben maradt, és látok egy kagylószerű díszítőelemet is. „Hányan vannak? – kérdezem, az övem felé nyúlok. – Maradhatott valaki?” Szikora Szládovics a fejét rázza: „Faszért kellett a nőnek éjfélkor nassolnia! – fakad ki, a hangját annyira próbálja suttogásba nyomni, hogy majdnem sírásnak hallatszik. – Tudod mi a legidegesítőbb? Minden lámpa le volt kapcsolva! A nő még a férjétől, és a gyerekeitől is el akart rejtőzni a fagyis kehellyel! Épp tőlem nem sikerült! Szerinted bejövök, ha látom, hogy fel van csűrve a villany? Vagyok én akkora barom?” A biztonság kedvéért előveszem a pisztolyom: hátha ránk kopog valaki. Szikora Szládovicsra jobban ráijesztett a nő, mint ő a nőre, nem tudná most használni a Skorpiót. „Van akkor egy férj” – idézem fel, amit mondott, bólogat. „Visszafektettem az asszonyt mellé” – akkor elintézte, nyugtázom. „Gyerek mennyi?” – kérdezem. Ingatja a fejét, előre mutat a Skorpió csövével, egy fehér ajtó felé. „Fogalmam sincs. Leadtam arrafelé két sorozatot. Előtte csönd. Utána csönd.” Kinyitom a fehér ajtót, golyónyomot nem látok se rajta, se mellette a falon, pedig a világos felületen meglátszódnak a fekete lyukak, az tisztasor. Két ágy van a szobában, a párnákon akkora sötétfoltok éktelenkednek, hogy csak a sarkukból lehet kitalálni, milyen színű volt a huzat eredetileg. A fiúk arcát vizsgálom: csukott szem, csukott száj, egy grimaszt se látni az orruknál, a fejük egymással szembe fordul: az biztos, hogy nem ijedtek fel. Az ágytámlákba tényleg több golyó csapódott, de ahogy felfordítom a fiúk fejét azon csak egy-egy nyomot látni: mindkettejüknél a fül alatt ment be, felfelé haladt és a fejtetőn távozott a lövedék… „
A teljes írás a Tiszatájonline irodalmi, művészeti és kulturális magazinban olvasható.
