Vannak olyan életjelenetek, életjelenségek, villanások, amelyek nem mondhatók el (komfortosan legalábbis) prózában. Ilyenkor versre váltok – Három kérdésünkre a hét írója, Nagy Koppány Zsolt válaszol.
A „történetek elfogytak, csókolom, megírták őket a nálunk szerencsésebben korábban születettek. Ezért újszerűvé, fogyaszthatóan élvezetessé tenni a klasszikus történeteket minden bizonnyal csak úgy lehet, ha egyfajta szövegirodalmi utalásuniverzumban jó alaposan összemossuk őket, s közben savanyúan mosolygunk, mert ezen az olvasó viszont remekül szórakozik” – állítja szerzőnk, aki Jozefát úr, avagy a regénykedés című első regényével robbant be a magyar irodalomba, mely 2006-ban az Irodalmi Jelen pályázatán második lett, és kiérdemelte a „dupla regényburger” címet. A széles olvasóközönség számára 2007-ben vált ismertté és népszerűvé, amikor a Nagyapám tudott repülni című kötetét Novellárium sorozatában kiadta a Magvető. Kálmán Gábor „nagy kvalitásokkal rendelkező prózaíró”-ként méltatta, recenzensünk, Benedek Anna szintén elismerően nyilatkozott róla: „Nagy Koppány Zsolt a nyelvi megformálás, a stílusparódia és az atmoszférateremtő nyelvjáték mestere (…) precíz sebészkésének és abszurd látásmódjának helye van a kortárs irodalom fősodrában”.
Pedig kis híján húsz évvel korábban kezdte a pályáját, 1999 óta van jelen az irodalomban, írt kisprózákat, útikönyvet Háromszékről és egy regényszerű novellafüzért (A vendégmunkás dalai), amelynek idegenségről, talajtalanságról, az erdélyiként megélt pesti létről szóló, szinte szociográfiai hitelességű és stílusú anyagát viszontlátjuk egy későbbi szövegfolyamában és ’21-ben önállóan is. Első regényét két további követte a Magvetőnél (Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk, 2010; Nem kell vala megvénülnöd 2.0., 2014), melyekben az utóbbi évtizedek szövegalkotó trendjeinek birtokában úgy játszik az irodalmi és kulturális hagyománnyal, hogy a posztmodern szövegfolyamot a történetmesélés alapjaira helyezi. Egyik legfőbb fegyvere a humor, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a humoreszkeket is tartalmazó súlyos kötet, A remegő kezű órásmester.
2016-tól az utóbbi évekig műveit a nagy botrányt kavart Kárpát-medencei Tehetségkutató Nonprofit Kft. és Előretolt Helyőrség Íróakadémia jelentette meg. Itt jött ki szerkesztésében az Enumeráció című antológia és három önálló kötete, az Apucifoci, a Lórúgás gyonmorszájra és A vendégmunkás (és a) dalai. Újabban verseket ír. Legutóbbi, 2025-ös művei közt, a Csak egy apa című regény és egy válogatott novellákat és humoreszkeket tartalmazó gyűjtemény, a Mit olvassunk nyaralás közben? mellett egy verseskötetet is publikált Irritatio Dei címmel.
Marosvásárhelyen született 1978-ban, 2002 óta él Budapesten, volt szerkesztője a Kriterion és az Erdélyi Híradó kiadóknak, valamint az Előretolt Helyőrségnek, József Attila-, Bárka- és Prima-díjas, elnyerte a Magyarország Babérkoszorúja elismerést. Írt drámát, és műfordítóként is tevékeny, átültetésében jelent meg Bill Clinton önéletrajza, Pamela Anderson regénye vagy a Bolyai életét eposzba emelő román író, Caius Dobrescu műve.
HÁROM KÉRDÉS – VÁLASZOL A HÉT ÍRÓJA: NAGY KOPPÁNY ZSOLT
Mit olvashatunk tőled a klubban?
A Franz K. munkája című verset hoztam. Nehéz beszélni róla, ezzel kapcsolatban meghatározó volt olvasnom annak idején Esterházy Péter néhány mondatát egy 2014-es interjúból: „Nem vagyok jelentős önértelmezője a könyveimnek, így most sem akarnék értelmezési utakat lezárni. Az a jó, ha a szöveg többet tud, mint a szerző.” Csak egyetérteni lehet ezzel – no de hadd lám, Uramisten, mire megyünk egyedül. Mostanában versekkel kísérletezem, és módfelett élvezem – vannak olyan életjelenetek, életjelenségek, villanások, amelyek nem mondhatók el (komfortosan legalábbis) prózában. Ilyenkor versre váltok, mert a műnem sajátosságai – a homály, ismétlés, valamiféle (akár csak gondolat)ritmus, a töredékesség és a szaggatottság – olyan utakat és lehetőségeket nyitnak meg, amelyeket a próza nem tud. (És remélem, persze, hogy mindez valami magasabb rendű intenzitássá áll össze.) Ez a versem a Lurdy Ház liftjéről szól, pontosabban arról a két hölgyről, akik a mélygarázsban bemondják, hogy a földszintre megyünk, a földszinten pedig, hogy a parkolóba, a mélygarázsba utazunk. Számomra, és Franz K. számára nyilvánvaló, hogy ők ketten élő személyek, és elképesztő türelemmel, profizmussal mondják be, naponta több százszor is akár, amit kell. Ez a munkájuk, az életük, létük lenyűgözően sivár kilátástalansága. Franz K. csodálja őket ezért: joggal. Én is, persze, és ezt versben mondtam el.
Min dolgozol most?
Nemrég adtam le A tartós fájdalom könyve című kéziratomat, amely vicces-görcsös-tragikus-komikus-cinikus-önirónnal azt meséli el, hogyan lehet (ha már muszáj) együtt élni a (tartós) fájdalommal. Műfajilag eléggé meghatározhatatlan könyv lesz, van benne minden, mi tartós fájdalomnak kínomban-röhögök módon ingere. Egyébként a műnemváltás nagyon izgat újabban: évtizedekig prózát írtam, nem olyan régóta ismét verseket (annak idején persze azzal kezdtem, mint minden rendes kisgyermek / kiskamasz), legújabban pedig a drámához támadt kedvem. Ezekben a napokban egy ugyancsak / szintén kafkai történetet írok, amelyben egy élő ember pöröl a végtelenül udvarias, de áthatolhatatlan akadályt képező géppel. Mivel ez a jövőnk, sőt jelenünk, igen izgalmas anyag, előadásként is el tudom képzelni.
Mit olvasol mástól?
Nyughatatlan vagyok, ezért egyszerre, pontosabban egyidőben több, általában tíz körüli könyvet olvasok. Ezek között vannak „penzumkönyvek”, amelyekről írni szoktam a Könyvkultúra magazinnak, és vannak olyanok, amelyeket „csak úgy” olvasok. Jelenleg Hász Róbert pompás Fábián Marcell-történeteinek harmadik kötetét olvasom (Fábián Marcell és a Hét nővér), valamint Helen Garner ugyancsak felzaklató A fájdalom háza című könyvét, elernyedős perceimben Richard Thomas Megtestesült művével rázom fel magam. Ezek fizikai könyvek, a többit e-könyv formájában lapozgatom: sci-fiből éppen Az idő oltárán című regényt Bao Shutól (miután Cixin Liu Háromtest-trilógiájával nagy szomorúságomra végeztem, de maradni szerettem volna még kicsit ebben a gigantikus emberiség- és világmindenség-történetben/-univerzumban), valamint Jeff Vandermeertől a Déli végeket – ez is nagyon odafigyelős, lassan haladok vele. Mivel kábé egy éve módszeresen olvasom újra és végig Stephen Kinget, most éppen a Végítélet és a Danse macabre című könyvek vannak soron. (Meggyőződésem, hogy a Kingről kialakult képünk végtelenül leegyszerűsítő, sommás és lekezelő, nem tudom egyébként, milyen alapon.) Ezt olykor felüdítem Bertolt Brecht Julius Caesar úr üzletei című munkájával, ami, hisz ismerik, rendkívül szellemesen és kortárs módon nyúl hozzá Caesar alakjához. Robert Harrisnek a Szellemíró óta nagy rajongója vagyok, úgyhogy tőle is mindent begyűjtöttem: most éppen a Tiszt és kém, valamint a Konklávé című remekműveket olvasom; mégis, az ő munkásságának – számomra legalábbis – az Imperium és a Lustrum című Cicero-regények képezik a csúcsát; sajnos, ezek harmadik kötete (a Dictator) nem jelent meg magyarul, pedig még a Gabo Kiadónak is írtam, reménykedve, hogy azt is lefordíttatják, de sajnos, nem… így azt most angolul olvasom: úgy is mesteri, természetesen. Az újonnan bemutatott film miatt pedig újraolvasom A Hail Mary-küldetést, mert Andy Weir humora és „tudománya” mindig a teljes frusztráltságig lenyűgöz, és szeretem, ha megadhatom az illő tiszteletet egy ilyen hatalmas írónak.
